Modesto: trauma

2020.11.13

  A Modesto kapcsán az egyik legnagyobb fa, amibe belevágtam a fejszémet annak a traumának a leírása volt, amit egy erőszak hagyhat egy nőben. Sokat gondolkodtam, érdemes-e ennek a boncolgatásába vagy ábrázolásába egyáltalán belemenni. Csekély esély van rá ugyanis, hogy pusztán beleéléssel közelítve pontos leírás adhatok ilyesmiről. Hiszen jómagam sosem éltem át erőszakot. Márpedig sokszor az sem tudja pontosan leírni az ezzel kapcsolatos érzéseit, aki átesik ilyesmin. Ezért úgy döntöttem, hogy nagyobb súllyal inkább a trauma pszichés oldaláról közelítek a regényben a témához. Talán ez helytelen, pontatlan eredményt ad, de mégiscsak jobb, mint a közhelyes frázisok pufogtatása. Fogtam tehát a saját traumáimat, hiszen mindannyiunkban dolgoznak ilyenek - vagy reménytelibben úgy fogalmaznék: mindannyian dolgozunk ilyenekkel -, és igyekeztem megtalálni a közös pontokat. Tapogatózás a ködben ez, nem több. Közben számomra is felért egy terápiás foglalkozással, szóval, akinek amúgy vannak problémái, bátran próbálja meg kiírni magából, ki tudja, talán ennek köszönhetően is bővül a magyar írók klubja.

  Néhány hipotézisem azonban van a dologról. Egyrészt meggyőződésem, hogy az ember pszichéjének önvédelmi mechanizmusa briliánsan működik. Jó a traumák feldolgozásában és még jobb a súlyosabbak elföldelésében, amelyeket aztán egy terápia során, tudatosan kényszerül kiásni az ember. Mármint szerencsés esetben. Szent meggyőződésem az is, hogy a nők sikeresebben képesek eredményesen feldolgozni traumáikat.

  Nem tudom, ez miért van, de úgy látom, mentálisan erősebbek. És az a tény, hogy ebből a férfiak hiúsági kérdést csinálnak, csak még inkább erősíti az állítás igazságát.
Állítom azt is, hogy a psziché kiegyensúlyozásának technikáit kisgyermekkortól mindenkinek el kellene sajátítania és napi szinten kellene gyakorolnia. Két kezem is kevés lenne, hogy felsoroljam a fölösleges iskolai tantárgyakat, miközben ez életbevágó lenne. És szerintem az elmúlt néhány évtizedben még sürgetőbbé vált, mint valaha, mert bár nem valaha éltem, hanem most, nehezen tudom elképzelni, hogy voltak annyira megbetegedett korok, mint a mostani. És még akkor is ezt tartom, ha közben tudom, hogy mindaz, amit a világból látok, vélhetően csak az én bensőm tükörképe. Talán éppen ezért még inkább azt tartom, hogy minden embernek rendelkeznie kell azzal az alapszintű képességgel, hogy saját traumáit felfejtse, azok hatásait csillapítsa, kezelje és mások esetében legalább felismerje a jeleket, és megértse a folyamatokat. Urambocsá még segíteni is képes legyen, vagy ha ez nem lehetséges és partvonalra szorul, legalább biztatni, drukkolni és erőt adni tudjon helyesen.